A fesztiválra benevezett 87 előadást a szemletanács tagjai felvételről vagy élőben tekintették meg, és ez alapján az a benyomás alakult ki bennük, hogy bár változó színvonalú produkciókkal találkoztak, nagyon sok figyelemre méltó előadás található közöttük, melyek témaválasztásukban, közlendőjükben, eszközeikben és formanyelvükben is számos újdonságot mutatnak.

A szemletanács szándéka szerint az idei rendezvény műhelyjelleget ölt.

A szemletanács tagjai, válogatók:

Kaposi László: rendező, Mezei Éva- és Wlassics-díjas drámapedagógus, 2002-2010 között a Magyar Drámapedagógiai Társaság elnöke, jelenleg elnökségi tagja, valamint az első magyarországi színházi nevelési társulat - Kerekasztal - alapítója (1992) és művészeti vezetője 2004-i

Sándor L. István: kritikus, színházi szakíró, az Ellenfény című színházi folyóirat szerkesztője, 2007-ben neki ítélték a Fehér Holló Gyermekszínházi Kritikus-díjat

Szakall Judit: többszörös fesztivál díjas színjátszó-rendező, Csokonai- és Mezei Éva-díjjal kitüntetett drámapedagógus, közművelődési szakértő, nyugdíjazásáig a Marczibányi Téri Művelődési Központ igazgatója (1988-2007)

A legjobb gyermek- és ifjúsági előadások szemléjén túl a különböző gyerekszínházi műfajok, technikák, megközelítésmódok is bemutatásra kerülnek, illetve az előadások drámapedagógiai módszerekkel történő feldolgozására is mód nyílik.

Sándor L. István: A jó gyerekszínházat a felnőttek is szeretik. Magam is egyre szívesebben nézek gyerekelőadásokat. Nemcsak a gyerekeim miatt, akik még évek múlva is felidéznek emlékezetes előadásokat: jól sikerült megoldásokat, izgalmas játékokat, érdekes történeteket, vonzó figurákat. Továbbra is azt gondolom, hogy a gyerekszínházak a magyar színjátszás egyik legértékesebb területét jelentik. Nemcsak azért, mert annyi kreativitást, amivel itt találkozom, más műfajokban nem igen látok. Hanem azért is, mert a gyerekszínházakban többnyire tiszta és világos szándékokkal, felelős alkotói magatartásokkal találkozom. És olyan előadókkal, akik jól értik a közönség nyelvét és folyamatosan „beszélgetni” tudnak velük.
Természetesen a gyerekszínházak is nagyon sokfélék, és bizony vannak olyan „vállalkozások” is ezen a területen, amelyekre a fenti jellemezők közül egyik sem illik. Épp ez a célja a Gyerek- és Ifjúsági Színházi Szemlének, hogy arra a (nem csekély számú) színházi értékre hívja fel a figyelmet, amelyet a gyerekszínházak létrehoznak. Ebből a szempontból, úgy érzem, döntő jelentőségű változás történt az alatt a tíz év alatt, mióta a Szemle létezik. Míg korábban a színházi élet perifériájára szorultak a gyerekszínházak, ma elismerik értékeiket: rendszeresen jelennek meg kritikák az előadásokról, díjakat kapnak a legjobb előadások és alkotók, összefoglaló könyvek olvashatók a magyar gyerekszínházakról. Ma már senki sem vitatja, hogy fontos küldetést teljesít az, aki a gyereknek játszik.

Szakall Judit: Két hónap telt el sok-sok gyermekszínházi és kevesebb ifjúságnak szóló előadás megtekintésével. A Szemletanács tagjaival 87 benevezett előadást tekinthettünk meg, részben élőben, részben felvételről. A Marczibányi Téri Művelődési Központ 2001-ben, az első Szemle elindításával a közönség és a szakma figyelmét a gyerekeknek szóló színház minőségére kívánta irányítani, miközben a Szemle egyik legfontosabb célja kezdettől fogva az, hogy az értékes, utaztatható előadások a legkisebb településre is eljuthassanak. Az idei szemlén több olyan előadást láthatunk, amely akár egy óvodai teremben vagy osztályban is előadható, és garantáltan elvarázsolja a nézőket. Olyan színes és izgalmas volt a kínálat, hogy a huszonnégy meghívott előadás mellett még huszonnyolcat ajánlunk jó szívvel kiadványunkban – ezzel a szervező közművelődési szakembereket és pedagógusokat kívánjuk döntéseikben, választásaikban segíteni.
Az előadások egy részét valamelyik – aktuális korú – unokámmal néztem. Mind az ő, mind a közönség reagálása, viselkedése sokatmondó volt. Ők még nem tudnak udvariasan és fegyelmezetten unatkozni, mint mi, felnőttek. A jó színház elvarázsolja őket, érdekes módon nem nyújtózkodnak, nem fészkelődnek, nem szomjasak, csak megbabonázva, teljes odaadással nézik az előadást. A nagymamák – gondolom sokan hozzám hasonlóan – folyton etetnék az unokáikat. Szeretnék nekik mindig a legjobbat, a legfinomabbat adni. Legyünk így a szellemi-lelki táplálékkal is: válasszuk ki nekik a legjobb előadásokat!

Kaposi László: A színház sokkal többre hivatott annál, hogy a „bejössz, fizetsz, megnézed, sürgősen távozol” cselekvéssorral letudja működését. Sokak gondolataiban a színház agóra, míg mások szerint hétköznapibb lehetőségeket is kínálnia kell: a színház jó esetben élettér, hely, ahová rendszeresen betérhetünk, ahol az esedékes előadásoktól függetlenül is jogunk van ott lenni, ahol sok minden mást is kaphatunk, illetve sok másnak is részesei lehetünk. Jó lenne, ha ilyen színházaink lennének! Ma kevesebbel is be kell érnünk, de ezek az elképzelések könnyebben és elemeiben gyakrabban megvalósulónak tűnnek a gyerekeknek és a fiataloknak szóló színházban. A sokszor idézett, bornírt „merre ment a farkas” típusú „interaktív” gyerekszínház mintha a valódi kérdéseknek és a gyerekeket/fiatalokat valóban megszólító megoldásoknak adná át a helyét. Egyre több az olyan próbálkozás, amelyhez a fenti színházeszmény egyes fragmentumai kötődnek: az olyan színház, ami nem ott kezdődik, hogy a gyerek szüleivel jegyet vetetnek, mert akár előkészítő foglalkozás is van, és nem ott fejeződik be, hogy a ruhatáros néni kérés nélkül is megmutatja, hogy merre lehet a leggyorsabban csoportosan távozni, mert az élményből elindulnak a feldolgozás, vagy éppen a tanulás felé. Azok a gyerekek/fiatalok, akik ezt az utóbbi színházat megismerhetik, a későbbiekben sem kerülik majd a színházat. Azoknak lehet, hogy természetes lesz az, hogy – nézőként – cselekvésen, dramatikus tevékenységen keresztül ütköztetik fontos emberi tartalmakkal. Ők talán azt sem furcsállják majd, hogy a saját gyerekeik, vagy a gondjaikra bízottak a cselekvésen, megélésen keresztül tanulják a világot. Sőt, talán igényelni is fogják ezt. A Szemle – az örvendetesen egyre több minőségi előadás mellett – a hazai színházi nevelés két évtizednyi tapasztalatára és a kezdeti lépéseknél tartó színházpedagógiai próbálkozásokra is felhívja a figyelmet.